Azok a boldog szép napok

Kinek mi jut eszébe erről a pár szóról? Egyből folytatjuk a jól ismert szöveget, és dúdolgatjuk a dallamot? VAgy visszaemlékezünk eddigi legszebb napjainkra? Velem most ez történik. Nem véletlenül. A mai nap egy kicsit boldogabb voltam, mint eddigi pár napomban. Lehet érzem, hogy zöldellnek a madarak, és csicseregnek a fák, hogy jön a jóidő. Egy biztos, nekünk most túl kell lépnünk egy gondokkal, bajokkal teli időszakon. Egyik részről el kell felejteni egy tucat hazugságot, melyek csak úgy dőltek felém, el kell felejteni egy borzasztó megalázottságot mely ért, más részről pedig dönteni kellene, hogy mi lenne a jó. Felnövök végre? Lesz önálló döntésem? Tudom mit akarok? Tudom kit akarok? Szeretek még? Kit szeretek én? Van-e bűntudatom? Hát mi ezeket osztjuk meg egymás között. Kinek mi a feladata, arra rájövünk magunktól. 

Egy a lényeg, ma úgy éreztem kicsit, mintha jobb lenne, mint eddig volt. És egyszerre felgyülemlettek bennem az emlékek. Mert ez az ember aki mellettem van egy hős volt. Ma pedig...Ma pedig gondolkodjon el, mi is lett ő.

Egy hős volt azért, mert képes volt egy porig alázott, magában mindent elvető lányt visszahozni a boldogságba, a szerelembe, az életbe. Három évvel ezelőtt arra sem mertem gondolni, hogy férfi legyen az életeben. Elutasítottam mindenkit, aki már csak annyit mondott volna, hogy Szia. Erre jött egy fiú, aki még nagyon kis fiatal, nálam majd 3 évvel, és semmit se sajnálva, mindennel dacolva megpróbál közeledni. Be kell vallani ő sem úszta meg azt, hogy ne utáljam. Majd gondoltam a barátságba nem halt még bele senki. De ő kitartóan ostromolni kezdett, nekem pedig egyre jobban tetszett, hogy nem adja fel. Egyik este úgy döntöttem, mivel régóta terveztünk egy közös iszogatós estét, hogy bemegyek elé este a közös munkahelyünkre. A pezsgős, hosszúra sikeredett este meg is hozta termésének egy részét. "Összejöttünk". Már ha ezt annak lehetett mondani, mert én nem voltam szerelmes...

Úgy jönni össze valakivel, hogy nem szereted? Emberek! Lehetséges!!Napról napra, percről percre jobban szerettem ezt a fiút. Mindent megtett, hogy boldog legyek. Elvitt két napra Gyulára, messze mindenkitől, és észrevettem, hogy azt mondom Szeretlek. Annyi szeretetet, ajándékot, kedvességet és vidámságot adott, hogy ezek a dolgok nap mint nap egyre boldogabbá tettek. Magam se hittem, de hirtelen ő lett a legfontosabb számomra. Azóta együtt élünk, mindnet együtt csináltunk, elválaszthatatlanok voltunk. 

Séták a városban, a Tisza-parton, hosszú beszélgetések, sütizések, mozik, bohóckodások. Ezek adták napjaim gerincét. Közös nyaralások, Balatoni pihenés, szerelmes nyaralás. A legboldogabb nő voltam. Minden percét nekem adta. Ha engem megkérdez valaki, hogy meséljem el mikor mit csináétunk, milyen programokat, órákig tudnám mesélni. Hogy Gyulán vizibiciklizés közben a szökőkút alá haljtottunk, majd egymerő vizesen leparkoltunk egy étterem mellett, és mint két ázott veréb beültünk egy jóízűt ebédelni, mintha a legszebb estélyinkben mentünk volna. A balatont, mikor szenvedve a nagy melegtől, és minden mástól felértünk a Tihanyi Apátsághoz, majd a kisvonat, darázskergetés, hajókázás, siófoki éjszakák...Istenem de boldog voltam.Ha tehetném újra és újra átélném ezeket. Mindet. Egymás után. 

Ma azonban mintha ezek eltűntek volna. Vagy csak nekem maradtak meg? Miért nem tudunk ma, egy ugyanilyen jövőt teremteni? Ma mi az akadálya? Vajon ő is ilyen szép emlékeket őriz? Ő értékeli, hogy annak idején milyen áldozatot hoztam érte? Vagy azt, hogy még ma is úgy szeretem, mint régen? Hol vannak azok a boldog szép napok? Lesznek még? 

Vagy itt a vég...